Medzihradszky Kálmán (1928-2019) magyar kémikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A peptidkémia, ezen belül a természetes peptidek szerkezete és biológiai hatása közti összefüggések vizsgálatának nemzetközi hírű tudósa. Diplomája megszerzése után, 1950-től az ELTE TTK Szerves Kémia Tanszékének oktatója, 1971-ben egyetemi tanári kinevezést kapott. 1980-tól az egyetem rektorhelyettese, 1983 és 1989 között pedig a TTK dékánja. Hivatali idején kezdődött meg az ELTE lágymányosi épületegyüttesének építése, a kémiai részleget 1989-ben vehette át. 1998-ban vonult nyugdíjba, 1999-ben professor emeritus címet kapott. 2003-ban az ELTE díszdoktorává avatta. 1990-től a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, 2005-től pedig az MTA Kémiai Tudományok Osztályának elnöke volt.
Méhely Lajos (Kisfaludszögi, 1862. aug.24. - Bp. 1953. febr.4.), zoológus, egyetemi tanár, a kolozsvári egyetem díszdoktora, az MTA tagja. Elemi iskoláit Kisfaludszögin és Kassán, a középiskolát Eperjesen és Lőcsén, egyetemi tanulmányait a budapesti Műegyetemen és a Tudományegyetemen végezte. 1880 és 1885 között tanársegéd volt a Műegyetem állattani tanszékén. 1995 és 1896 között a brassói főreáliskola tanára volt. Ezután a Magyar Nemzeti Múzeum állattárában beosztott tanár, igazgató őr, 1912-től osztályigazgató. 1915-től egyetemünkön az általános állattan, s összehasonlító bonctan és szövettan nyilvános rendes tanára lett az Általános Állattani Tanszéken. Különféle állatcsoportok fejlődés- és rendszertanával foglalkozott. Az I. világháborút biológiai magyarázatokkal igyekezett igazolni. Az 1927/28-as tanévben a bölcsészkar dékánja volt. Miután fajbiológiai tevékenységét több tudóstársa elítélte, 1930-ban lemondott akadémiai tagságáról, s 1933-ban nyugdíjba vonult. Zoológusként a méhek, rákok, kétéltűek, hüllők és emlősök tanulmányozásával foglalkozott. A II. világháború után nézeteiért a Népbíróság súlyos fegyházbüntetésre ítélte.
Mödlinger Gusztáv (Budapest, 1899. ápr. 19. - Budapest, 1984. okt. 28.) biológus, egyetemi tanár. 1920-ban kapott tanársegédi kinevezést egyetemünk Általános Állattani és Összehasonlító Bonctani Intézetéhez. 1934-ben adjunktus, majd 1942-től intézeti tanár lett. 1949-ben az Állatszervezettani Intézet vezetője lett. 1952/53-ban dékánhelyettes 1953 és 1956 között az Élet- és Földtudományi kar, majd 1956 és 1958 között az újra egyesített Természettudományi kar dékánja volt. A háború után a tanszék újjászervezője, tanszékvezető egyetemi tanár 1953-tól 1969-es nyugdíjba vonulásáig. Összehasonlító bonctant, állatélettani anatómiát és fejlődéstant adott elő az egyetemen. 1940-ben az MTA pályadíját nyerte el. A gerincesek bonc- és szövettanát, a pajzsmirigy alkatát, év- és napszakos változásait, általában a ritmusos változásokat szabályozó tényezőket kutatta.
Oroszlán Zoltán (Budapest, 1891. márc. 16. – Budapest, 1971. jan. 9.) Régész, művészettörténész, egyetemi tanár. A budapesti tudományegyetemen szerzett tanári (1913), majd bölcsészdoktori diplomát (1918). A budapesti református főgimnáziumban tanított, majd 1914-től a Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárában volt gyakornok, közben 1914 és 1917 között a Ludovika Akadémián katonai földrajzot és hadtörténetet tanított. 1917 és 1919 között a Magyar Tudományos Intézet titkára volt Konstantinápolyban. 1919-től a Magyar Nemzeti Múzeum segédőre, 1923-tól a Szépművészeti Múzeum antik osztályának, majd összes szoborgyűjteményének vezetője, később igazgató-őre. 1936-tól a szegedi egyetem magán, 1941-től rendkívüli tanára volt. 1945 és 1967 között az Eötvös Loránd Tudományegyetemen klasszika- és provinciális archeológiát, művészettörténetet és muzeológiát tanított. 1957 és 1959 között a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese volt, 1967-ben vonult nyugdíjba. Mintegy 400 tudományos közleménye jelent meg. Fő kutatási területe a görög és római művészet, elsősorban a görög terrakottaszobrászat és a pannóniai reliefplasztika volt.
Ortutay Gyula (1910-1978) magyar néprajzkutató, politikus, az MTA tagja. 1945 után a magyarországi néprajztudomány, és azon belül is a folklorisztika legmeghatározóbb alakja volt. 1945-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1958-tól rendes tagja volt. Politikusként 1942-től a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Pártban tevékenykedett, 1945 után pedig a Baloldali Blokkhoz húzó kisgazdaként tölthetett be több vezető művelődéspolitikai funkciót. 1947 és 1950 között vallás- és közoktatásügyi miniszter. 1957 és 1963 között az ELTE rektora.
Pais Dezső (Zalaegerszeg, 1886. márc. 20. – Bp., 1973. ápr. 6.): nyelvész, egyetemi tanár az MTA tagja (l. 1930, r. 1941), Kossuth-díjas (1951). A budapesti tudományegyetemen Eötvös-kollégistaként magyar–latin–görög szakos tanári oklevelet szerzett. Szakvizsgája után nevelő a Barkóczy családnál, s nyelvészeti kutatásokat folytatott a zalaegerszegi levéltárban. Sopronban, Cegléden, majd 1919-től Budapesten középiskolai tanár. 1924-től adott elő a budapesti egyetemen. 1933–37-ben az Eötvös Kollégium tanára, 1937-től 1959-ig a budapesti egyetemen a magyar nyelvtudományi tanszék vezető professzora, egyúttal elnöke az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának (1943-49). A Magyar Nyelv c. folyóiratnak 1928-tól társszerkesztője, 1943-tól egyedül szerkesztője, 1953-tól Benkő Lóránddal. Szerkeszti a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai c. sorozatot és a Nyelvünk a reformkorban c. tanulmánykötetet. Sok éven át elnöke volt a Helyesírási Bizottságnak és az Akadémia Nyelvtudományi Bizottságának. Tagja volt sok olyan akadémiai, egyetemi és minősítő bizottságnak, melyek kapcsolatban voltak a nyelvvel. A nyelvtudomány egyik vezetője s a nyelvészek asztaltársaságának; a Kruzsoknak is éltetője volt. – Tudományos munkássága irodalomtörténeti tanulmányokkal kezdődött. Első publikációi közé tartozott Janus Pannoniusról szóló tanulmánya (Egyet. Phil. Közl., 1910), majd Báró Kemény Zsigmond és az irodalmi élet c. műve (Bp., 1911). Kimagasló értékű irodalomtörténeti írása az Árpád- és Anjou-kori mulattatóink (Kodály-emlékkönyv, Bp., 1953). Pais Dezső indította el a magyar irodalmi nyelv történetének kutatását A magyar irodalmi nyelv (Bp., 1954) és a hagyatékából Kázmér Miklós által sajtó alá rendezett A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből (Bp., 1975) c. művekkel. A nyelvtudomány minden ágát művelte, legszívesebben mégis a szószármaztatással és szótörténettel foglalkozott. Számos új utat nyitott a kutatás számára. A magyar történeti személynévkutatás elméletét ő rendszerezte, elsőnek teremtve meg a középkori személynévadás jelentéstanát. Új műfajt teremtett a teljes szócsaládok vizsgálatával. Munkásságának egy másik területe a nyelvemlék-magyarázat (Anonymus, Veszprémvölgyi apácák alapítólevele, Halotti Beszéd stb.). Jakubovich Emillel együtt kiadta az Ómagyar olvasókönyvet (Pécs, 1929). Anonymus krónikáját lefordította magyarra (Magyar Anonymus, Bp., 1926). Foglalkozott a mondattanelmélettel és a hangtörténet kutatásának módszertanával: Irányelvek a magyar hangtörténet tárgyalásában (Bp., 1950). Ezernél több szakközlemény mellett számos tudomány- népszerűsítő cikket írt. Helynévmagyarázatok és etimológiák százai őrzik nevét. Nemcsak elődei szellemi hagyományait adta át, mint tudós és tanár egyaránt iskolát is teremtett.
Pertik Ottó (1852-1913) Gimnáziumi és egyetemi tanulmányait Pesten végezte. 1876-ban avatták orvosdoktorrá, utána Mihalkovics Géza fejlődéstani és bonctani intézetében 1878-ig mint tanársegéd működött. Párizsban és Strasbourgban végzett tanulmányai és munkái után 1885-ben tért vissza Budapestre, ahol nemsokára az Üllői úti új közkórház (István Kórház) kórboncnok főorvosává nevezték ki. 1887-ben magántanári képesítést nyert. 1890-ben a kórszövettani tanszék nyilvános rendkívüli tanárává, 1891-ben pedig a fővárosi bakteriológiai intézet vezetőjévé nevezték ki. 1899-ben a Magyar Tudományos Akadémiai levelező tagnak választotta.