562 Treffer anzeigen

A Pázmány Péter Tudományegyetem kémia–fizika szakos hallgatója (1944–1946), az ELTE Történettudományi Karán történelem szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett (1953), a BTK-n doktorált (1973), a történelemtudomány kandidátusa (1979).
A Szikra Kiadó (1949–1957), a Gondolat Kiadó szerkesztője (1957–1960), a Világosság c. folyóirat történelmi rovatának vezetője (1960–1975), a Corvina Kiadó társadalomtudományi szerkesztőségének vezetője és a kiadó főszerkesztője (1975–1985?). Tudományos pályafutásának kezdetén eszmetörténettel foglalkozott, elsősorban a nagy történelmi változásokkal járó eszmei mozgalmakat, a magyar államalapítás korának eszmetörténetét vizsgálta. Később érdeklődése a késő köztársaságkori Róma ideológiai kérdései felé fordult, Julius Caesar politikájának ideológiáját, az ún. clementia elvet tanulmányozta. Jelentős tudománynépszerűsítő tevékenysége, több ifjúsági történeti életrajzi regényt is írt. Ismeretterjesztő írásai az Élet és Tudományban jelentek meg (1963–1981).

Orosz Sándor a Veszprémi Egyetem Pedagógiai és Pszichológiai Tanszékének vezetője, egyetemi tanár volt.

A Román Filológiai Intézetet 1862-ben állították fel az egyetemen, élére Román Sándor rendkívüli tanárt nevezték ki tanszékvezetőnek. Ő és az őt követő tanszékvezetők - Ciocan János (1850-1908) és Siegescu József (1873-1927) nem annyira alkotó tudósok, mint inkább a román nyelvészet és irodalom interpretátorai voltak. Az általános romanisztika az Olaszországból érkezett, és a román tanszéken 1928-tól 1935-ig működő Carlo Tagliavini munkássága révén kapta meg a tudományos alapokat, és a román nyelvészeti kutatások is jelentős lépést tettek előre. Az őt követő Tamás Lajos (1936-1978) a meglevő alapokon már európai színvonalú romanisztikai kutatásokat végzett, amellett, mint a magyar-román nyelvészeti és történeti kapcsolatok kutatója is jelentőset alkotott. A tanszék vezetésében Domokos Sámuel (1972-1978) követte őt, aki mint a román irodalom értékeinek egyik legtevékenyebb közvetítője megjelentette a „román irodalom magyar bibliográfiája” című művét, majd Nagy Béla (1978-1978), aki a román nyelvtan-irodalommal foglalkozott. Az 1962/63. tanévtől az Intézet Román Filológiai Tanszék néven működött tovább. A Tanszék bekapcsolódott az Eötvös Kollégiumban megindult szakképzés munkájába is, és tartotta a kapcsolatot a gyulai román gimnáziummal, ahonnan a legtöbb hallgatója kikerült.
Az Intézet / Tanszék vezetői 1945 után:
Tamás Lajos 1936-1972
Domokos Sámuel 1972-1978
Nagy Béla 1978-1986
Süpek Ottó 1986-1988
Miskolczy Ambrus 1988-2022
Nagy Levente 2022-től

A gimnázium épülete 1931-ben, Lajta Béla tervei szerint épült a Pesti Izraelita Hitközség fiú- és leánygimnáziuma számára. Az épület az iskolák államosításáig a Hitközség tulajdonában volt: 1942-ig működött benne az Izraelita Fiú- és Leánygimnázium, majd munkaszolgálatos tábort, gettóházat telepítettek falai közé. Az 1945-ben megindult újjáépítés nyomán több intézmény kapott az épületben hosszabb-rövidebb ideig helyet. Visszaköltözött a létszámában erősen megfogyatkozott Izraelita Gimnázium, s ide helyeztek egy nemzetiségi tanítóképzőt, valamint egy általános iskolát is. 1952-ben ezek elhagyták az épületet, melyet ideiglenesen az I. István Gimnázium (1957-ig) és a volt Angolkisasszonyok Királyi Katolikus Tanítóképzőjének és Gyakorló Általános Iskolájának jogutódja foglalt el. A tanítóképző 1956-ban szűnt meg, gyakorló általános iskolája pedig önálló általános iskola lett 1957-ben, és az épület Cházár András utcai oldalán kapott helyet. Az 1955/56-os tanévben az Abonyi utcai szárnyon általános leánygimnázium létesült, mely a következő évben a megszűnt Maxim Gorkij magyar-orosz iskola végzős diákjaival bővült. Itt a humán és a reáltagozatú osztályok mellett speciális tantervű orosz tagozatos osztályok is indultak. A gimnázium 1959-ben, ünnepélyes keretek között vette fel Radnóti Miklós nevét, majd nem sokkal ezután - 1961. július 1-jén - a Cházár András utcai szárnyon működő általános iskolával egyesülve az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziuma és Általános Iskolája lett. Azóta a 12 évfolyamos iskolában az általános iskolai és a gimnáziumi tanulók oktatásán kívül az ELTE BTK és TTK tanárszakos hallgatóinak gyakorlati tanárképzése is folyik.

A történelem segédtudományainak oktatását az 1777-ben kiadott Ratio Educationis tette kötelezővé az egyetemen. Az Egyetemi Könyvtár számára 1779-ben kiadott szervezeti és működési szabályzatban az uralkodó a könyvtár őreinek feladatává tette a segédtudományok oktatását. Az 1850-es években bevezetett egyetemi reformok után a történeti segédtudományok – köztük elsősorban a diplomatika és szfragrisztika – oktatása az 1887-ben megalakult Történelmi Szeminárium feladata lett, amelynek vezetője Fejérpataky László, majd Szentpétery Imre volt. Az 1949-ben bevezetett egyetemi reform következtében a Történelmi Szeminárium megszűnt, de Léderer Emma kezdeményezésére megkezdődött az egyetemen a levéltárosképzés, és ebből a célból megalakult a Történeti Segédtudományok Tanszék, amelynek neve 1973-ban Történelem Segédtudományai Tanszékre változott. A tanszék a levéltárosképzés és a történeti segédtudományok oktatása mellett felelőse az újkori történész-muzeológus hallgatók képzésének és a történelem tanárszakos hallgatók módszertani képzésének is.
A tanszék vezetői:
1954 – 1969 Léderer Emma
1969 – 1980 Sinkovics István
1980 – 1997 Kállay István
1997 – 1999 Kardos József
1999 – 2004 Bertényi Iván
2004 – 2018 Borsodi Csaba
2018 – Körmendi Tamás

Az egyetemen 1946. augusztus-szeptemberére tehető a szakszervezeti mozgalom megindulása. Ekkor még jórészt altisztek, hivatalsegédek és kisegítő dolgozók voltak a szakszervezet tagjai: az egyetem oktatói között 1947 végén indult meg az ez irányú szervezkedés. 1948-ban még hat-hét különböző szakszervezetbe tartoztak az egyetem alkalmazottai, s csak az 1950-es, 1960-as évek elején kerültek egységesen a Pedagógusok Szakszervezetének irányítása alá. Az 1956 utáni években igen korlátozott volt a szakszervezet tevékenysége. 1959 januárjában alakították meg az új Szakszervezeti Bizottságokat, melyeknek fő célja az érdekvédelem mellett a párt politikájának a szakszervezet eszközeivel való támogatása, a felsőoktatási reform előkészítése és a tananyag korszerűsítése volt.

Az 1950-es években az érdekvédelem, az üdültetés, a lakás- körülmények javítása, a szociális intézmények fejlesztése, a segélyezés mögött az oktató-nevelőmunka segítése háttérbe szorult, ugyanakkor a politikai tevékenység - tömegmegmozdulások, szemináriumok, politikai előadások szervezése, rendezése - a szakszervezet munkájának alapjává vált.
Az 1956 utáni években igen korlátozott volt a szakszervezet tevékenysége. 1959 januárjában alakították meg az új Szakszervezeti Bizottságokat, melyeknek fő célja az érdekvédelem mellett a párt politikájának a szakszervezet eszközeivel való támogatása, a felsőoktatási reform előkészítése és a tananyag korszerűsítése volt.

Az 1960-as évektől a Pedagógusok Szakszervezetének egyetemi és kari szervei az Egyetem vezetőivel együttműködve segítik az egyetem dolgozóinak politikai nevelését és gyakorolják a szak- szervezet részére szabályokban biztosított jogokat. Emellett részt vesznek az egyetemi és kari tanácsok, valamint más testületek munkájában is, ahol a dolgozók érdekeit kell képviselniük.

A magyarországi rendszerváltozást közvetlenül megelőző időben a megújulni vágyó magyar közéletben megfogalmazódott az ágazati érdekvédelmi tevékenység erősítésének igénye. Ennek eredményeként 1988-ban – a Pedagógusok Szakszervezetéből kiválva – megalakult a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete, amely az FDSZ Alapszabályában rögzítettek szerint önállóan működő, egyenrangú intézményi alapszervezetek szövetsége.

A természettudományi tárgyakat 1949-ig a Bölcsészettudományi Karon oktatták. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium rendelete értelmében a Bölcsészettudományi Kar 22 tanszékéből, a Botanikus Kertből és a Fizikai- Kémiai- és Embertani Intézetekből 1949. május 16-án alakult meg a Természettudományi Kar. A karon a tanárképzés mellett az ötvenes évek elején indult meg a nem tanár-szakos szakemberek képzése. 1953-ban - a decentralizáció jegyében - a kart kettéválasztották Matematikai Fizikai- Kémiai és Élet- és Földtudományi Karra. A két fakultás 1957-ben egyesült ismét Természettudományi Karrá.